Gondolatok volt operatív igazgatónktól

Leköszönő sportvezetőnk, Lakatos József egy esszében foglalta össze az elmúlt időszakban megszerzett tapasztalatairól alkotott véleményét.

A közelmúltban már beszámoltunk róla, hogy korábbi operatív igazgatónk, Lakatos József nem hosszabbította meg klubunkkal 2020. május 31-én lejáró szerződését. Leköszönő sportvezetőnk egy esszé formájában foglalta össze gondolatait a regnálása alatti időszakunk kapcsán, mely irományt most változtatás nélkül közlünk.

– Őszintén el kell mondanom, hogy annak idején rendkívül váratlanul ért a felkérés az önkormányzat részéről. Amikor viszont ez megtörtént, nem sokat gondolkoztam rajta, hogy elvállalom-e, mert mindig nagyon jól éreztem magam sportközegben. Korábban egyébként már műveltem hasonló tevékenységet, annak idején az NB III-as SKSE-nél négy évig én voltam a szakosztályelnök. Eredményesek voltunk, egy ezüst- és egy bronzérmet szereztünk, hajszál választotta el a csapatot az NB II–től. Az operatív igazgatói feladatok ellátása elsősorban nem sport szakmai kérdés, hanem logisztikai, vezetői ismeretek megléte. Mivel az egyetem elvégzését követően, mindig vezetői munkakörben, és évekig egy nagyvállalatnál logisztikai vezetőként dolgoztam, így ismeretekkel kellőn fel vagyok vértezve. Kicsit talán rosszul mértem fel a feladat mennyiségét, azt hittem, napi egy-két órában megoldható, de időközben rá kellett jönnöm, teljes embert kíván és napi nyolc-tízórás elfoglaltságot jelent. Jelenleg több, mint húsz alkalmazottja, és több, mint kétszáz sportolója van a klubnak, megannyi személyes problémával, gonddal, sérelemmel. Perpillanat három sporttelepet kell működtetni, de még az elkészülő Öblös-pálya előtt is kettőt. Szóval kiderült, ez egy nagyon komoly feladat. Egy dolgot pedig nem kalkuláltam be, amikor az SKSE-nél csináltam – sok értelemben kedvezőbb körülmények között (ez egy külön „misét” is megérne) – negyvenéves voltam, most pedig hatvannyolc. Tudomásul kell venni, ilyen korban az ember kevesebbet bír, és úgy tartottam tisztességesnek, hogy belátom, lelkiismeretesen, olyan ambícióval, ahogy eddig próbáltam végezni, már nem tudom tovább ellátni ezt a tevékenységet.

Jelentős költségvetéssel dolgozik a klubunk, de ennek ellenére nem csettintésre működünk, nem mindenre van anyagi forrás. Sok esetben kompromisszumokat kell kötni, ami párszor feszültséget okoz, egy lelkiismeretes embernek, mint amilyennek magamat is tartom, pedig stresszhelyzetet. A családommal szemben sem lett volna tisztességes, ha továbbra is napi szinten felvállalom ezt. Tehát ez volt az egyik olyan indok, ami miatt a távozás mellett döntöttem. Van azonban ennek az elhatározásnak egy másik oldala is, az örök hadakozás, küzdés, az értetlenséggel, az állandó szembenállással. Az egyik ilyen téma DVTK-val való kapcsolatunk megítélése. Azt hiszem, ebben azért az utóbbi időben beállt már valamilyen fejlődés a józan gondolkodású embereknél. Vannak viszont olyan egyének, akik számára még mindig nehezen megmagyarázható, hogy mit is keres itt a DVTK, ezek a személyek az ezzel kapcsolatos tényeket nem akarják megérteni. Az én ismereteim szerint nem a DVTK kereste meg az SBTC-t, hanem a Stécé akkori vezetői vették fel a kapcsolatot a DVTK működtető tulajdonosokkal. Ennek az volt az oka, hogy többmilliós tartozása volt a klubnak, a megyei bajnokságnak tizedik helyen végzett a csapat, jövőkép nem volt, a feltételek, az utánpótlásnevelés és a felnőttfoci értékelhető folytatására szinte egyáltalán nem volt esély. Az önkormányzat határozottan kijelentette egyedüliként nincs lehetősége a szükséges feltételek megteremtéséhez, egyéb jelentkező, szponzor, támogató nem jelentkezett.

Szerintem rendkívül jól döntöttek az akkori SBTC vezetők, amikor potenciális lehetőséget láttak a DVTK-ban és mentőövet kértek a jövő további kialakításához. Itt azért megjegyezném, sokan félreértésben vannak. A Stécét működtető SBTC Sport Kft.-nek nem a DVTK a tulajdonosa, hanem egy olyan cég, amelynek a DVTK-ban is tulajdonjoga van, a DVTK szakmai segítséget nyújt. Ők láttak benne üzleti vállalkozást, potenciális lehetőséget így létrejött az együttműködés, megalakult az SBTC Sport Kft. Nem elhanyagolható tény, hogy a Kft. -ben a Sportzal Beruházó és Szolgáltató Kft.-nek jelentős többségi tulajdona van, a Salgótarjáni Önkormányzat kisebbségi tulajdonos. A közös nevező, ami szerint mindkét klub számára azonos célnak nevezhető, hogy az SBTC összegyűjti a környék fiatal labdarúgóit, azokat felkészíti, versenyezteti, a tehetségek pedig lehetőséget kapnak egy magasabb szinten való képzésre a DVTK-ban. Ott tovább pallérozódhatnak, ha tehetségük alapján rászolgálnak, az első osztályban is szerepet kaphatnak, ha pedig mégsem, képzettebb futballistaként visszakerülnek a Stécéhez. Azt hiszem, ez a közös törekvés mindkét fél számára elfogadható és még annak tűnik jelenleg is.

Tudni kell, ez egy üzleti vállalkozás. Aminek időközben romlottak az igénybe vehető anyagi kondíciói megszűnt a régiós szerepvállalás, negatívan változott a nagy egyesületi támogatás. Ilyen esetben a tulajdonosok annyit tesznek a vállalkozásba, amennyi a célok eléréséhez feltétlenül szükséges, és amennyit az anyagi lehetőségeik megengednek. Általában olvasom és hallgatom a sporthíreket, de nem hallottam olyan szurkolói tüntetésekről Miskolcon, hogy a diósgyőri szurkolók ott álltak volna a DVTK-székház előtt, hogy az ottani tulajdonosok mentsék meg a salgótarjáni focit. Ahogy olyan információ sem jutott el hozzám, hogy a DVTK szakosztályai visszaadták volna a pénzt, hogy inkább a salgótarjáni futballra fordítsák, mint rájuk. Annál is inkább, mivel a DVTK is forráshiánnyal küzd. Őszintén meg kell állapítani, hogy az együttműködés nagyon kevés az érzelmi töltése. A versenyeztetéshez és az utánpótlásneveléshez szükséges alapvető feltételeket biztosítja. Azt azonban el kell mondani, az elhangzó feltételek költségei nem két forintot ölelnek fel, hanem százmilliókról beszélünk! Én jelenleg úgy látom, Salgótarjánban az önkormányzat vagy egyéb segítők nem tudnának megteremteni ilyen összeget a működéshez. Ennek nincs realitása. Szóval azok, akik támadják a DVTK-t, szerintem nem reálisan nézik ezt a dolgot, és nem tudnak felsorakoztatni olyan opciót, hogy itt helyben miképpen lehetne megoldani a további működést külső segítség nélkül.

El szeretném mondani, jelenlegi költségvetésünk az MLSZ-támogatásból, a TAO-pénzekből, a tulajdonosi támogatásokból, valamint a szponzori juttatásokból tevődik össze. Kezdjük a legvégén a részletezést! Leszámítva azokat a helyi vállalkozásokat, akik termékkel vagy kisebb összegekkel támogatják az SBTC-t (amiért óriási köszönet), Salgótarjánban csak a Wamsler potenciális támogatónk, mely vállalat évente több milliót tesz be a Stécébe. Hozzátéve, ezt a szponzort is a DVTK hozta ide, kapcsolatai révén. A másik szponzorunk az Apollo, amit szintén a DVTK irányított ide. A városban nincs más olyan egyéb nagyobb cég, amely segítene, pedig többet személyesen is megkerestem. A külföldi tulajdonú cégek nem foglalkoznak ilyennel, nem kívánnak részt venni a sport támogatásában. Olyan komolyabb vállalkozás pedig alig van, melynek helyi a tulajdonosa. Azoknak a cégeknek pedig, amelyeknek mondjuk Budapesten vagy egyéb városban él a tulajdonosuk el vannak kötelezve a saját lakóhelyükhöz, vagy a sport egyéb ágazatihoz adnak támogatást. Tehát bizonyos értelemben ez a lehetőség is kiesett.

A tulajdonosi támogatás kapcsán azt kell tudomásul venni, hogy az önkormányzatnak nagyon szűkek a lehetőségei, a járvány miatt a juttatás mértékét is csökkentették, de ez érthető, hiszen egyéb, a sportnál fontosabb dolgokra sincsen kellő forrása a városvezetésnek. Kritikaként szokott elhangzani, hogy jelentős pénzeket vesz fel a TAO-n keresztül a Diósgyőr. Valószínű így is van, a DVTK nagy egyesület sok szakosztállyal. A TAO viszont nem normatív támogatás, nem jár alanyi jogon. Pályázni kell rá, és ha az a lépés sikeres, fel kell tölteni a TAO-keretet, cégek megkeresésével, akik a fizetendő társasági adó egy részét sportszervezetek számára utalják át. Az önkormányzaton kívül senki nem tudott szerezni olyan céget, amely ezáltal segítette volna az SBTC-t. Tehát hiába kerülne hozzánk a lehetőség, nem biztos, hogy mi egyedül fel tudnánk tölteni ezt a keretet, mint ahogy a Diósgyőr megteszi, de ha van ilyen vállalkozó magánszemély, szeretettel várják az SBTC-nél. Hozzá kell tenni, a TAO nem mindenre használható, vannak fix szabályok. Nagyon szűk a mozgáslehetőség minden tekintetben. A fentiek alapján mindenki döntse el, hogy anyagi szempontból előnyös vagy káros ez a kapcsolat.

A másik téma a múlt állandó emlegetése. Amikor azt hallom, hogy a “világ szégyene”, hogy itt vagyunk. Azt hozzák fel, mi volt itt a hatvanas-hetvenes években. Azért kicsit nézzünk már be a részletek mögé! Úgy gondolom, rendkívül fontos dolog, hogy az ember emlékezzen a múltra, hiszen ezt tesszük most a száz év kapcsán is, a klubunk is derekasan részt vesz az ünnepségsorozatban. Kár, hogy ezt a folyamatot a vírus megzavarta. Nagyon fontos, hogy büszkék legyünk arra, amire lehet. Márpedig Salgótarjánban lehet, a sport vagy akár a labdarúgás kapcsán is. Az is lényeges, hogy a múltból erőt merítve építkezzünk, de a jövőt arra alapozni badarság! Vagy tudomásul vesszük, vagy nem, de a város gazdasági potenciája a hatvanas-nyolcvanas évek közötti lehetőségekhez képest összehasonlíthatatlanul visszaesett. Volt itt egy tízezer fölötti dolgozót felvonultató bánya, egy ötezer főt alkalmazó kohászati üzem, ami óriási gazdasági hatást rejtett magában. Nem is beszéltünk még az üveggyárakról, a tűzhelygyárról vagy az egyéb gazdasági egységekről. A sportegyesületeknek nem kellett gondoskodni a sportpályák karbantartásáról, a közüzemi számlák rendezéséről, a sportolók díjazásáról, ezt mind megoldották a cégek.

Hagy hozzak fel két példát. Azt hiszem, ma elképzelhetetlen, hogy az ország legtehetségesebb labdarúgóját Salgótarjánba tudná csábítani a Stécé (akár NB I esetén is). A hatvanas évek közepén ez megtörtént, Kocsis Lajos személyében. Említettem a koromat, én megéltem azt Salgótarjánban, hogy a József Attila Művelődési Házban voltam egy Nashville Teems koncerten a hatvanas évek végén. Ez az együttes akkoriban a világ legjobb pop és rock zenekarának egyike volt. Kérdezem én, valaki lát arra esélyt, hogy ez ma megtörténhet? Ezt a két példát csak azért mondtam, mert szerintem butaság a múltra hivatkozni és azzal összehasonlítani a jelent. A mostani feltételeket kell alapul venni. Bár nem feltétlenül a múlthoz kötődik, de azt is érinti a fiatalok hozzáállása a sporthoz, a labdarúgáshoz. Tudomásul kell venni, a hatvanas-nyolcvanas évek között a labdarúgás és a sport volt a kitörési lehetőség sok fiatal számára. Ma már ez közel sem így van, a fiatalokat sokkal több külső hatás éri, és jóval több lehetőség van, akkor is, ha a sportot szórakozásnak vagy elkötelezettségnek tekintjük. A foci csak egy szegmense a fiatalok lehetőségeinek. Ebből következően, sokkalta kevesebb fiatal van, akikből választani lehet, és hajlandó arra, hogy heti négy-öt alkalommal eljárjon edzésre, egyben alázattal viseltessen a futball iránt. Értelemszerűen, ez szintén nehezíti a dolgot. Az említettek nem Salgótarján specifikuma, hasonló gondokkal küzd Komló, Tatabánya vagy Csepel, és sorolhatnám.

Amiről az imént beszéltem, negyven-ötven év távlata. Nézzük meg az utolsó húsz esztendőt, főleg azok kedvéért, akik szerint szégyen, hogy most itt tart a csapat. Az említett időintervallumban a Stécé tizenkétszer szerepelt a megyében, nyolcszor volt harmadosztályban, és mindössze háromszor nyert megyei bajnokságot. A nyolc harmadosztályú szerepléshez fontos megjegyzés, hogy mindössze egyszer sikerült saját erőből bejutni az országos mezőnybe. A többi alkalommal az Öblös -Faipar, a Puebla vagy a DVTK segítségével. Aki ezt reálisan értékeli, láthatja, amire utalni szerettem volna, hogy az utóbbi évekhez viszonyítva sincs miért szégyenkezni hiszen az elmúlt húsz esztendő nem a legrosszabb éveit éljük, volt év mikor a megyei bajnokság tizenharmadik helyén végeztünk és nem rúgtuk a tíz gólokat hanem kaptuk ( pl. Szécsény–SBTC 10-0). Itt van továbbá a van sapka, nincs sapka esete. Néha felvetik bizonyos “kritikusok”, ellendrukkerek, hogy: “miért nem saját játékosaink vannak?”, “az a mi csapatunk!” Amikor aztán a “mi csapatunk” van, mint például most, akkor jön a következő frázis: “miért nem hozunk játékosokat, mit akarunk ezekkel a falábúakkal, úgyis kiesnek az NB III-ból?!” Közben meg a játékosok vállát veregetik, hogy: “de jó futballisták vagytok!”. Az említett objektív okok mellett az imént felsorolt dolgok is hozzájárultak, hogy nem akarom tovább csinálni az operatív igazgatói tevékenységet.

A végleges döntésem nem volt egyszerű! Elsősorban azért nem, mert nekem fontos a Stécé, megszerettem ezt a csapatot! Szinte kivétel nélkül nagyon rendesek, tisztelettudók, illedelmesek a játékosok. A focihoz való hozzáállásban és az élet egyéb területein korukból adódóan vannak eltérések, de ennek ellenére azt hiszem, nagyon büszkék lehetnek a szüleik, hogy ilyen gyerekeket neveltek. A csapatnál is dolgoztak olyanok, akik korábban inkább felületesen és távolról ismertem, mint közelről. Akiket már ismertem, velük kapcsolatban tudtam, mit várhatok. A teljesség igénye nélkül kiemelném, hogy rendkívül jó emberekkel kerülhettem kapcsolatba a klubnál eltöltött időszakom során.

Pozitív értelemben szintén nehezítették döntésemet azon szurkolók – akik az örökös szembenállás helyett – rendszeres látogatói voltak mérkőzéseinknek, és ott segítettek, ahol tudtak. Teljesség igénye nélkül meg szeretném említeni a Palóc Urak szurkolói csoportot, Lukács Zolit, aki Budapestről jár le rendszeresen meccseinkre, és nem utolsósorban, felsorolás nélkül, a volt SBTC labdarúgókat, akik még ma is sokat tesznek a klubbért és ezt egyúttal meg is köszönném.

Egy fontos dolog, ami mindenképpen felmerül egy ilyen leköszönésnél, hogy végül is mit tettem és milyen területen érzem úgy, hogy legalább keveset hozzá tudtam tenni az SBTC-nél folyó munkához. Mindig hangsúlyoztam, operatív igazgató vagyok, akinek a feltétel oldalon kell nagyon sok mindent megteremteni és nem szakmai irányító. Ennek ellenére azt gondolom, elkerülhetetlen, hogy azért a csapat eredményességre is odafigyeljünk és azt is értékeljük. Amikor idekerültem, öt meccs ment le az NB III-ból, két pontunk volt, és végül huszonkilenc egységgel zártunk. Nem nagy matematikai művelet, ki lehet számolni, az az időszak sokkal eredményesebb volt a harmadosztályban. Nem nekem volt köszönhető, de valamit azért hozzátehettem. A megyei bajnokságot az ismert okok miatt nem tudtuk megnyerni, de országosan a negyedosztályban mi rúgtuk magasan a legtöbb gólt (101) és senki nem kapott tőlünk kevesebbet (6). Ennek köszönhetően végül is teljesült a vágyunk és célkitűzésünk, feljutottunk az NB III-ba. Kiváló kupaszereplésünk eredményeképp bejutottunk az országos Amatőr Kupa döntőjébe. Nagyon sajnálom, hogy a vírus miatt a játékosok és a szurkolók elestek egy maradandó élménytől, hiszen a mérkőzést televízió közvetítéssel egy budapesti stadionba rendezték volna. A felnőttfutballon kívül azért még meg kell jegyezni, hogy a múlt évben a tizenöt évesek ezüstérmet szereztek az országos másodosztályban. Ez egy szintén olyan teljesítmény, amire büszkék lehetünk. Ugyan végeredmény az utánpótlásnál sem került kihirdetésre, a mostani szezon úgy fejeződött be a tizenhét éveseknél, hogy harmadik helyen álltunk, a tizenöt esztendősök pedig második helyen. Itt szintén az országos második vonalról volt szó.

Ami már az én munkámhoz is jobban hozzátartozik, a technikai feltételek, például a felszerelések. Amikor idekerültem, az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy nem volt edzésmelegítője a sportolóknak. Ez is megoldódott, jelenleg minden játékosunk megfelelő felszereléssel rendelkezik. Itt elmesélnék egy történetet. Amikor Berkenyén játszottunk, a csapat megérkezésekor én már ott vártam őket. Szálltak le a buszról, mindeközben pedig a helyiek tettek két-három jóleső megjegyzést. Az egyik az volt, hogy az egyik rendező mondta a másiknak: “figyeld már, ezek az ifit hozták el!” Ez utalt arra, milyen fiatal felnőttcsapatunk van. A másik sztori: bizonyos okokból a klub alkalmazottja, Horváth Zsolti volt a gépkocsivezető. Egy másik rendező pedig megjegyezte: “még a buszsofőrnek is külön egyenmelegítője van.” Perpillanat úgy látom, a technikai feltételek minden csapatunk számára rendelkezésére állnak, ez a kérdés nem hátráltathatja a mindennapi munkát. Ahogy már említettem, jelenleg három pályát kell fenntartani, karbantartani. A Szojka Ferenc Stadion és a Tóstrandi Sporttelep szinte sosem volt olyan jó állapotban, mint most! Ebben az évben elkészült az Öblös-pálya is. Sajnos még az új stadion építése nem kezdődött meg, de reméljük, jövőre az is megtörténik. Ugyancsak nagyon fontos kérdés, hogy a klub alkalmazottjai mindig időben megkapták a fizetésüket, jelenleg nem rendelkezünk közmű és egyéb tartozásokkal, felnőtt csapatunk a megyei bajnokságban magasan a legjobb kondíciókkal sportolhattak.

Amire a legbüszkébb vagyok, hogy a múlt év végén sikerült itt tartani a salgótarjániakat a csapatnál. Volt olyan pillanat, amikor ennek nem nagyon volt meg az esélye. Úgy gondolom, nem nagyképűség, de sokat tettem annak érdekében, hogy olyan nógrádi és salgótarjáni kötődésű fiatalemberekkel bővült a keret, min Novák Norbi, Fülöp Adrián, Simó Attila, Szeles Patrik vagy Gazdag Bálint. Ebben talán vannak bizonyos érdemeim. Kellő figyelmet fordítottam még a médiára, szerintem sosem foglalkoztak annyit a Stécével az utóbbi években, mint mostanában, beleértve az országos sajtót is. Több esetben tv-ben, rádióban újságokban, online lapokban is megjelentünk. Helyi szinten pedig kiemelten jó a kapcsolatunk a médiumokkal. Ezen felül honlapunk kapcsán is megtettük a szükséges lépéseket, hogy megfelelő színvonalú legyen.

Korábbi részében már érintettem, a jövőben még hogyan szeretném segíteni a klubot. Abba nem szeretnék beletörődni, hogy a salgótarjáni gazdasági egységek számára ilyen keveset jelent a helyi futball. Szponzorok, támogatók szerzésével a továbbiakban is foglalkoznék, ahogy a Stécé külső kapcsolatainak az erősítésével is. Ideértve a médiát is, de elsősorban egy baráti kör létrehozása a célom a régi labdarúgók segítségével. Ők erősíthetnék a városban az érzelmi kötődést a klub és a gazdasági szereplők, városlakók között. Egy ilyen kezdeményezésnek hosszú távon is lenne létjogosultsága.  

HAJRÁ, STÉCÉ!